Csend volt. Üresség. Minden és semmi. Tökéletesség. Nyugalom. Forma, gondolat és érzés nélküliség. Időtlenség és határtalanság. Egység.
Szépen, lassan, világok születtek. Bolygók. Galaxisok. Univerzumok. Különbözőek és különlegesek, egytől egyig.
Először csodás világok, ahol az egység, az időtlenség, a végtelenség a mindennapok részét képezte. A Föld is ilyen volt. Éteri és mennyei. Buja, zöld növényzettel, tökéletes éghajlattal, a boldogság, öröm, egészség létével, androgün istenemberekkel, ember és természet harmonikus kapcsolatával. A Mennyország leköltözött egy időre a Földre.
Azonban a Föld nem erre született. Háborgó, nyugtalan, tudni akaró energiái tapasztalatot kívántak. Az egység energia ketté válásával, a női és férfi polaritás megjelenésével a teremtő energia kettéosztotta magát, hogy tapasztalni tudjon. Hogy meg tudja élni, milyen nőnek és férfinak létezni. Külön-külön.
„Az első nő” vágyat érzett. A tudásra, a teremtésre. Hitt abban, hogy ő önmaga is képes világokat teremteni, kíváncsisága, ereje és tudásvágya hajtotta. Ez az erő, mely olyan mély, belső tűzzel égette bensőjét, méhét, a Teremtő energiája volt, ki meg kívánta tapasztalni önmagát, a mindenséget, annak minden apró részletével, dualitásával, sokszínűségével, tortúrájával, fájdalmával és szépségével, lépésről lépésre.
A nő volt, ki megtette azt a bizonyos első tettet. Felemelte kezét és szakított. A fáról. A tudásért, a tapasztalásért, a megértésért. Majd a megszerezett gyümölcsöt odanyújtotta az „első férfinak”.
És elindult…
A teljesség energiáját mennyországi körülmények között többé már nem lehetett megtapasztalni. A dualitás mélységeinek, a sötétség és fény, a gonoszság és jóság, a teremtés és pusztítás energiáinak megéléséhez új világra volt szükség.
Gaia, a Földanya forrongni kezdett. Ki kívánta nyilvánítani méhében megfogant gyümölcsét, mely már egy „újfajta” teremtés volt. Fájdalomtól hörgő, vonagló teste izzott, hatására átalakult a Föld egykori képe. A vulkánok kitörtek, a föld megremegett, széthasította magát, darabjaira tört, kiemelkedett és alábukott, pusztított és alkotott, végigsöpört és elégetett, lenyomott és felemelt. „Derékba törte magát, új nézőpontra helyezkedett”, forgástengelye megdőlt, helyet adva egy új minőség létének.
A harmónia mellett megjelent a diszharmónia, a szélsőségek, a kellemes éghajlat mellett a forróság és a fagy, az „egysíkú” táj mellett a sivatagok és az égbe nyúló magaslatok.
A tudásvágy utat tört magának. Megteremtette embert próbáló és nemesítő terepét.
Az ember belesüllyedt az anyagba, egyre kevésbé emlékezett rá honnan jött, ki is ő valójában.
Az „első nő” büszkeségével, önállóságával, saját úton járásával, kíváncsiságával, az „egyedül is tudok teremteni” érzésével kiszolgáltatta magát a világ árnyoldalának.
Elhagyta szépséges otthonát, s elindult a női lét önként vállalt tapasztalása felé.
Megízlelte a kirekesztett, elvárásokkal terhes, meg nem értett lánygyermek belső fájdalmát, a felnövő lány magányát, a kiszolgáltatott, védtelen hajadon létét, a büszke, kemény anya és feleség embert próbáló szerepét, az utódai terhét cipelő és gyermekét elvesztő, zokogó anya fájdalmát, a magára maradt bölcs öregasszony hanyatlását.
Megízlelte a poklot és a mennyet, a teremtést és a pusztítást, a büszkeséget és a megalázást, a kegyelmet és az erőszakot, a kiszolgáltatottságot és az alázatot, a hűséget és a megcsalatást, az elvárást és az elfogadást, a szépséget és a rútságot, a jóságot és a gonoszságot, a feltámadást és a hanyatlást, a szolgálatot és a hálát, a szerelmet és annak minden fájdalmát, a női minőségek sokszínű világát.
Megélte a mágia gyógyító, égig emelő fényét és annak pusztító, sötét erejét.
Volt gyenge és szelíd lány, volt harcos és öncélú, rendíthetetlen, vad amazon, az igazságért harcoló, félelmet nem ismerő asszony, volt elvonultan élő, szolgáló nő, volt buja, ölelni tanító szerető, volt önmagát feláldozó, robotoló szolga, volt sötétségbe menekülő boszorka, volt boldog és rettegő anya, s volt a mindenségnek gondoskodó, átölelő karja.
Hosszú útja során azonban soha nem veszítette el eredendő büszkeségét, bölcsességét, s azt a határtalan erőt, mellyel világát formálta.
Eközben a férfi mélyen, belül sírt. Otthagyták, magára hagyták, s a szeretetlenség, alábecsültség érzése indulatokat szült benne. Meg kívánta mutatni erejét, dominanciáját, rendíthetetlenségét.
Sírt az első férfi, siratta egykori párját, boldogságát.
A sértettség indulatokat szült. A férfi sokszor erőszakkal bizonyított a nőnek. Elnyomással, megalázással, kirekesztéssel, boszorkány égetéssel, üldözéssel, elhagyatással, lekicsinyléssel, hatalomvággyal, s a mélyen hatalmas bizonyítási vággyal. Mindez a szeretet, a teljesség utáni vágy kétségbeesett kiáltása volt.
A nő, évezredes tapasztalásai során sok mindent megértett. Megtapasztalta erejét, kitartását, szívósságát, gyengédségét, bölcsességét, megtapasztalta teremtő erejét, igaz női létét. Megértette, hogy hányattatásainak oka volt, végső soron ő idézte elő, hisz ő vágyta a tapasztalást. Mindössze annyi volt a „bűne”, hogy tudni akart.
„Én, én bűntelen vagyok, és a bűn gyökere tőlem ered.”
Megérezte, hogy a férfi azóta is vágyik utána. Fájdalmas segélykiáltással rendületlen őt hívja.
Hisz a nő az, aki az igaz tudást átadhatja neki, aki az őszinte, igaz szeretetre taníthatja.
Becsukta szemeit, újraélte tapasztalásait, megbocsájtott saját magának, s a férfinak és elindult vissza, hozzá, egykori otthonába. Alázattal, békével, bizonyossággal, szelídséggel, elfogadással, bölcsességgel, nyitottsággal…hogy átadja szeretetét, hogy együtt teremtsenek, hogy újra eggyé váljanak…
Csodálatos, kegyelmi korban élünk. Újra elkezdünk emlékezni, honnan jöttünk, kik is vagyunk valójában, megértünk és megértetünk, megismerünk és megismertetünk,
bizalmat adunk és bizalmat kapunk, őszintén szeretünk és megbocsájtunk.
A női és férfi, a Yin és Yang minőség meglátja önmagában a másikat, s összeölelkezve, eggyé válva újra átélik a tökéletes teremtés és Lét csodáját, hiszen a Szer-elem misztériuma az, mely a vonzás erejével életben tartja mennyei világunkat.
Preisz Danila