Félelmek, illuziók, tévutak




Az elmúlt időszakban mindenkinek megváltozott az élete valamilyen formában. Látszólag kapcsolatok és munkahelyek alakultak át, anyagi nehézségek jelentek meg, fizikai problémákkal küzdöttünk, elvesztettünk, elengedtünk, megszüntettünk, kiléptünk, elvesztünk, nem értettünk.

Egy biztosan közös valamennyiünkben: a látszólagos biztonságunkat veszítettük el.

De mi volt ez a biztonság? Nem más, mint az a gondolati-érzelmi-viselkedési minta-halmazunk, melyeket oly régóta és oly nagy meggyőződéssel működtettünk, hogy már nem is láttunk más valóságot. Hívhatjuk karmikus megélésnek, berögződésnek, tudatalatti emlék lenyomatnak, korlátozó generációs mintának, ősztön-reakciónak, Pavlov-kutyája effektusnak, megtanult feltételes reflexnek, vagy éppen behuzalozódott idegi működésnek, teljesen mindegy hogy hívjuk, a lényeg, hogy olyan ösztön szinten működő beidegződésekről van szó, melyekkel saját magunkat ejtettük csapdába. Bezártuk magunkat egy biztonságosnak tűnő, kiszámítható, ám rendkívül szűk és mára kényelmetlenné vált kalitkába. Mivel önmagunkat zártuk be, korlátoztuk le, egyedül mi nyithatjuk ki a kalitka ajtaját és adhatjuk meg a lehetőségét annak, hogy kitárjuk szárnyainkat a szabad, örömteli élet felé.


A külvilág folyamatosan segít bennünket ebben a folyamatban és ha nyitottak vagyunk rá, önreflexióra késztet. Mutat, „benyom”, rávilágít, megmond, bekapcsol, tükröt tart elénk.

Ha igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz és kellően bátrak a változáshoz/változtatáshoz, akkor nem összetörjük ezt a tükröt, vagy hozzá vágjuk a másikhoz, hanem belenézünk.

És abban a pillanatban, meglátva önmagunkat, meg is érkezik a válasz, az átfordítás lehetősége, a megoldás, a kegyelem.


Az önmeghaladás, a belső munka és felelősségvállalás folyamatát nem kerülhetjük el, bármennyire is szeretnénk. Ha megpróbáljuk „megúszni” és a megoldást kizárólag kívülről várni, akkor csalódni fogunk.

Ebben az esetben belecsúszhatunk a két „menekülő út” egyik szélsőségébe, mely még mindig nagymértékben meghatározza és befolyásolja az emberek hozzáállását.

Az egyik egy áldozati minőség („ a külvilág áldozata vagyok”), amely mögött erőteljes félelelem energiák és ősbizalom vesztés áll.

„Ki vagyok szolgáltatva a jelenlegi külső helyzetnek. Nem rajtam múlik. Nem tehetek semmit. A külső események elszenvedője, kiszolgáltatottja vagyok. Miért történik ez velem?”

Ebben az esetben a megoldást is kívülről várjuk: „Majd a fönökeim, a döntéshozók, a politikusok, a szakértők stb. megoldják”.

Mivel a felelősséget, a „segélykiáltásunkat” teljesen kitesszük a külvilágba, még kiszolgáltatottabbak és frusztráltabbak leszünk, mert természetesen nem az történik, amit várunk. Haragszunk, dühöngünk, ítélkezünk, harcolunk, nem értünk, teljes belső boldogtalanságunkat kifelé zúdítjuk. Hiába. Onnan megoldás nem fog érkezni.


A másik szélsőséges „menekülő út”, mely elsősorban spirituális fórumokon jelenik meg: a tagadás útja. „A földi valóság igazából nem létezik. Kényszerből vagyunk itt, de nem kellene itt lennünk. Vessük le a testünket, az egónkat. Szabaduljunk meg mindentől. Majd elmegyünk egy szebb valóságba és ott minden szép és jó lesz.”

Ez az elgondolás arra szólít fel, hogy menekülj el a földi valóságtól és ezzel egy illuzórikus életellenes ködben tart. Ez a legnagyobb csapdája.

A megoldást szintén nem önmagában látja, hanem egy távoli, ideallisztikus körülményben.


A válasz, a megoldás – mint mindenben – középúton van.

NEM sorsszerű elszenvedőkként állandó kiszolgáltatottságben élni és NEM ölbetett kézzel a megváltót várni. Mindkettő tévút és fényév távolságra visz földi létünk céljától.

Azért vagyunk itt, hogy mindenek előtt önmagunkat megismerve és megszeretve, önmagunknak bizalmat szavazva, önmagunkért egyéni felelősséget vállalva, a korlátozó minőségeinket lebontva és ezáltal a szeretet felé megnyílva, örömben és önazonosan éljük az életünket. Itt a Földön. Testben.

Az egónk uralásával (nem a megtagadásával!).

Úgy, hogy mindazt az ismeretet, tudást, tapasztalatot, bölcsességet, melyet megszerzünk, beépítsük a mindennapi életünkbe.

Amíg feljebb/beljebb látni nem akarunk (csak testben gondolkozunk), vagy itt lenni nem akarunk (a földi, testi létet megtagadjuk), addig örömteli életet nem „kaphatunk” és állandó körforgásunkból nem „szabadulhatunk”.


Válaszd hát önmagadat, a boldogságodat, találd meg közép-pontodat, éld azt, aki valójában vagy a lehető legtisztább, legszebb minőségben.

Mondj Igent-t önmagadra, az Itt és Most-ra, a földi életedre minden egyes pillanatban.


Szeretettel,

Danila

3 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése