Jégkirálynő

A Jégkirálynő némán ült tróntermében. A csend, az időtlenség, a megszokottság áthatott mindent körülötte, dermedt végtagokkal, üres tekintettel és megfagyott szívvel nézett a semmibe. Hideg volt, de ő ezt már nem érezte. Évezredek óta ült itt némán, szótlanul, bezárkózva…A várában, a megszokásaiban, a makacs ragaszkodásaiban.

Hirtelen, valami történt…a dermedt körvonalak elkezdtek pulzálni, életre kelni benne és körülötte, és a tudatossága kiszabadult ezeréves börtönéből. Szárnyra kelt, felrepült és felülről nézve tekintett le önmagára és a jól ismert helyszínre.

Innen fentről idegen és életszerűtlen volt, amit látott. Mint egy szomorú film befejező kockája, kimerevítve. Mint Csipkerózsika elátkozott, elfelejtett kastélya.

Magány, merevség, céltalanság, megszokás, hidegség, örömtelenség, zártság. Jégbe borulva minden.

De mindez miért? Ahogy fentről nézte önmagát, elkezdett emlékezni. Igen, a fájdalmak. A bántások, a sértettség, a szégyen, a bűntudat, a szomorúság, a hiábavalóság, a tehetetlenség, a szeretetlenség érzései bezárták őt. Elkezdett védekezni, falakat építeni, bizalmatlanná és hitetlenné válni. Elkezdte a szívét befagyasztani. Hogy ne sérüljön többé…

De mindez most innen fentről már olyan értelmetlennek és feleslegesnek tűnt. A védekezéssel, az önsajnálattal megépítette saját börtönét, befagyasztotta a világát és önmagát. Megfosztotta magát minden Jótól.

Tudatosságával kilépett a teremből, a hirtelen rááramló fény egy pillanatra elvakította. Még utoljára visszafordult és látta, hogy a saját maga által épített zárda, mint egy kártyavár összeomlik. Az illúzió szertefoszlott. Mintha soha nem létezett volna.

Önmagára nézett. Egy nyitott, tiszta szemű, eleven kislányt látott, akinek tekintetében benne volt a Minden. A lelkesedés, a nyitottság, az érdeklődés, a bizalom, a kiváncsiság, az öröm, a gyermeki szenvedély, a szabadság. Kitárva karjait elkezdett szaladni, hogy gyermeki ártatlanságával megismerje és megtapasztalja a körülötte zajló csodákat. Újra lélegzett, látott, hallott, érzett. Abban a pillanatban minden értelmet nyert.

Egy távoli hang szűrödött felé és egyre ismerősebbé és tisztábbá vált. A Föld szívének dobbanása volt, mely együtt vert a saját szívével. Megérkeztem, gondolta, s magabiztosan, természetes könnyedséggel elindult, hogy egy új Világot teremtsen…

Szeretettel,

Danila