Pár hónapja történt, hogy arra ébredtem, hogy egy kedves ismerősöm lelke „megszólít”. Nemrégiben veszítette el az édesapját és tudom, hogy ezt nem könnyű feldolgozni. Ilyenkor a gondolataim azonnal elindulnak, vajon mit is mondanék neki, ha itt ülne fizikai szinten is velem szemben. Feltolultak az emlékek édesapám elvesztéséről. Nem tudtam visszaaludni, így leültem a gép elé és csak írtam.
Léleksegítő vagyok és nem lennék hiteles, ha nem vállalnám fel, hogy nekem is voltak, vannak gyenge pontjaim. Akik járnak hozzám, tudják, hogy sokat mesélek saját tapasztalásokról. Hála Bartha Erika tanítónknak, aki mindig emlékeztet minket arra, hogy amíg emberi testben vagyunk, van feladatunk és attól még csodákat művelhetünk mások életében, hogy nekünk is van miben fejlődni. Gyanítom már megfejtettétek, hogy az elengedés nekem sem volt könnyű feladat. Lassan 18 éve, hogy átlépett az édesapám. 10-12 évvel azelőtt, hogy a segítői utamon elindultam; de részben az akkori tapasztalásoknak is köszönhetem ezt az utamat, hiszen akkor egy lélekgyógyász segített a feldolgozásban, elengedésben.
Elmesélem Nektek ezt a történetet, mert talán Nektek is segít megérteni, hogy nem tudjuk elveszíteni a szeretteinket, velünk vannak minden pillanatban csak ki kell nyitnunk a szívünket ezekre a csodákra.
7 hónapos terhes voltam Jake fiammal és Angliában éltem, amikor édesapám állapota egy hosszan tartó betegségből kezdett kritikussá válni. Orvos volt, egész életében életeket mentett, tisztában volt a helyzetével. Édesanyám hívott, hogy jöjjek haza, mert elkelne Apu mellé a segítség, és ha még látni szeretném életében, akkor itt az idő. 1 hónapra vettem repülőjegyet, mert 8 hónapos terhesen már nem lehetett repülni a légitársaságok szabályzata szerint. Azt tudni kell, hogy nagyon apás kislány voltam, rajongásig szerettem az apámat, túlzottan is ragaszkodtam hozzá. Amint hazaértem, Apu állapota kicsit elkezdett javulni, persze tudtuk, hogy ez csak ideiglenes. 1 hónapig mellette voltam. Beszélgettünk, sétáltunk, együtt voltunk. Már többször látta a másvilágot; sokszor mondott furcsa dolgokat, hogy miket lát (akkor nem értettem, most már tudom miről beszélt). A morfium adagját is nekem kellett naponta beadni neki. Nem egyszer kérte, hogy adagoljam túl, hogy megrövidítsem a szenvedését. Nehéz napok voltak, de hálás voltam, hogy mellette lehettem. Sokszor megállapítottuk, hogy milyen ironikus, hogy az állapotunkban jó pár hasonló tünet van – megnövekedett has, hányinger, fáradékonyság stb., de benne ez a halál előszele volt, bennem pedig egy új élet kezdete. Az elbúcsúzás volt a legnehezebb, ugyanis Apu a várokozásokkal ellentétben 10 nappal túlélte az ott tartózkodásomat. Életem legnehezebb pillanata volt úgy otthagyni őt, hogy tudtam, hogy csak pár napja van hátra. Ő pont morfium hatása alatt volt a búcsúzás pillanatában, így csak mosolyogva integetett az ablakból, de nekem egy éltre szóló kép és érzés, amit nagyon nehezen bocsátottam meg magamnak. Pontosan megéreztem a halála pillanatát. Éreztem, tudtam, a szívem jelezte, hogy átlépett. A temetésén sem lehettem ott, mert addigra már Jake születését vártuk bármelyik pillanatban.
Rengeteget sírtam, nem tudtam feldolgozni, hogy elment, ráadásul így. 5 évig nem tudtam kimondani a nevét se úgy, hogy ne sírtam volna el magam. Fájt, hogy csak a hasamban érinthette az unokáját. Jake, amúgy pici korában meglepően ragaszkodott a Nagypapához, sokat emlegette, pedig nem találkozott vele. Sosem felejtem el, mikor ültünk a repülőn, alig volt két éves és elkezdett integetni ki az ablakon. Megkérdeztem kinek integet, mire azt válaszolta, hogy a Nagypapának, hiszen így a repülőn közelebb vagyunk a Mennyországhoz.
5 évvel apu halála után pont itthon voltam Magyarországon látogatóban, mikor egy barátnőm ajánlott egy lélekgyógyászt és 2-3 alkalommal el tudtam hozzá menni az itthonlétem alatt. Beszélgettünk, meditációs gyakorlatokat csináltunk, oldottuk a kapcsolatot és elindultak a csodás megélések.
Az egyik kezelés után épp utaztam le Pécsre a bátyámhoz, hogy őt is meglátogassam, míg itthon vagyok. A vonaton a 4-es helyre kaptam jegyet, ahol a kis asztalka van, de egyedül ültem ott. Épp a lélekgyógyásznál történt beszélgetésen elmélkedtem a sírással küszködve, mikor egy idősebb férfi hang megkérdezte, hogy leülhetne-e velem szembe az asztalhoz rejtvényt fejteni. Fel se néztem rá, csak mondtam persze. Jó ideje ott ült már, mikor először felpillantottam, de csak a kezére. Szinte megállt a szívverésem, mert teljesen olyan volt a keze, mint Apué. A kezében egy ceruza, ami megint csak megdöbbentett. Apu amellett, hogy orvos volt, hobbiból népművész faragó is volt. A ceruzáit, amivel a faragás mintákat rajzolta sosem hegyezővel, hanem késsel hegyezte. A bácsi ceruzája pont ugyanúgy volt kihegyezve. Akkor már kezdtem ocsúdni, hogy itt valami furcsaság van és egyszerűen elöntött az érzés, hogy Apu bizony ott van velem. Tisztán éreztem a jelenlétét. Elkezdtek csorogni a könnyeim és nem mertem felnézni. Már Pécs határában jártunk, mikor a bácsi felállt és megköszönte, hogy itt ülhetett velem. Akkor először felnéztem rá és döbbenetes hasonlósággal tükrözte vissza édesapám karaktereit. Az állomáson zokogva vetettem a bátyám karjaiba magam, hogy „találkoztam” Apuval. Tudtam, hogy ez egy ajándék volt, része az elengedésnek. Megmutatta magát, hogy tudjam, ha szeretném, itt tud lenni velem.
Már újra otthon voltam Angliában és pont egy templom kertjében sétálgattam. Gyönyörűen sütött a nap, így leültem egy padra egy hatalmas cédrus fa alá. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy galamb totyog felém és fejét forgatva csak a szemembe néz. Nagyon közel jött. Néztem őt és megint megéreztem Apu jelenlétét, a szeretetét. Akkor már tudtam, hogy ez lehetséges. Itt tud lenni velem különféle formákban. Csak a szívemet kell megnyitni és velem van. Fontos, hogy ezt tudjátok.
A szeretteink mindig velünk vannak a szívünkben lakozó szeretet által.
Apu elengedése már egész jól ment az otthoni oldásoknak köszönhetően - már tudtam róla mesélni és nem sírtam, ha rá gondoltam. Aztán kaptam még egy ajándékot az élettől. Furcsa talán, hogy az ajándék szót használom, mert akkor nem így éltem meg, de utána már megértettem, hogy nekem az volt. Sam Angliában a szomszédunk és egyben az egyik legjobb barátnőm volt. A férje akkoriban ugyanazzal a betegséggel haldoklott, mint édesapám. Sam telefonon hívott zokogva, hogy menjek át és segítsek neki. Fel kellett volna a férjét segíteni, de ahogy átkaroltam a vállát a kezeim között meghalt. Sosem volt ilyen tapasztalásom előtte. Nem láttam halott embert. Sokkoló volt, de mégis áldottnak éreztem magam, hogy ott lehettem vele az utolsó pillanatában. Samnek segítettem a temetés szervezésében és jelen is voltam a temetésen. Furcsálltam én is és Sam maga is értetlenül állt, hogy miért érintett meg ilyen nagyon mélyen a férje halála, hiszen tudtuk, hogy ő annyira nem állt közel hozzám. Csak miután minden lezajlott értettem meg, hogy az ő halála és eltemetése szimbolikusan megadta nekem azt, amit édesapámmal nem élhettem meg. A kezeim között halt meg, el tudtam temetni és ezen a tapasztaláson keresztül temettem el végre Aput. Vagyis igen, egy ajándék volt, hogy ezt a furcsa hiányérzetet, hogy ez kimaradt az életemből megélhettem ily módon.
Amikor elveszítünk valakit, sosem annak nehéz, aki elmegy, hiszen ő visszatér a fénycsaládjához, egy csodás szeretettérbe. A fájdalmat azok élik meg, akik itt maradnak és érzékelik a jelenléte hiányát.
Sok tanítást kaptam rá az évek során, hogy megtanuljam, hogy nem tudunk elveszíteni senkit. Mikor eljön a pillanat és mi is átlépünk ők várnak minket, a szeretteink, a fénycsaládunk. A szeretteink ott fönt azt szeretnék, ha boldogok lennénk, ha függetlenül az ő távollétüktől örömben élnénk.
Fontos volt megértenem, hogy az én jóllétem nem függhet attól, hogy ki van velem és ki nem, én attól kell, hogy jól legyek, hogy vagyok, szeretetben vagyok és értékesnek tartom magam, a létem, az életem és mindenki más, akit az élet körém rendez az egy plusz ajándék, aminek minden együtt töltött pillanatát élvezni kell bármilyen rövid vagy hosszú időről van szó.
Nem mondom, hogy a gyász nem fontos, sőt, kell, hogy megéljük ezt az időszakot is, az elengedést, de még fontosabb tudni, hogy attól, hogy nem látjuk őket, a szeretteink sokszor velünk vannak, többször, mint gondolnánk és támogatnak, vigyáznak ránk. A szívkötelék sosem szakad meg, ott él a lelkünkben, az pedig halhatatlan.
A gyász, elengedés folyamatában a legnagyobb segítség, ha önmagunkat tudjuk emelni, szeretetrezgésbe hozni, hiszen úgy mindig könnyebben megy az elengedés.
Ha Te is egy nehéz folyamatban vagy és szükséged lenne támogatásra, sok szeretettel várlak február 15-én, szombaton egy szeretettel teli térbe, a Harmónia Fészekbe, a Lélekátvezető és lélek kapcsolódás Tanfolyamomra.
Kérlek, részvételi szándékodat feltétlenül jelezd előre!
A tanfolyam részleteit az alábbi linken találod meg:
Hormay Nóra
Szivárványfény ébresztő és oktató