Találd meg Belső Gyermeked

Engedd meg magadnak, hogy egyedül légy, hogy önmagadban, önmagadnak légy!

Soha nem volt alkalmasabb tér-idő minőség az elvonulásra, mint a Jelen pillanata. Tedd félre a látszólag elhalaszthatatlan munkákat, a „muszáj megtennem, megcselekednem” gondolatokat, a „mi lesz, ha nem teszem, mit gondolnak rólam, hasznosnak kell lennem” érzéseket.

Zárd ki külvilágod figyelmed elterelésének zaját, szállj ki az önmagad által generált körkörösség hálójából, s indulj végre el.

A Pillanat most befelé visz, lefelé és egyúttal felfelé húz.

Ahogy utazol egyre beljebb és lejjebb, távolodsz eddigi életed „realitásaitól”, de egyre közelebb kerülsz önmagadhoz. Keresztül haladsz állomásokon, rétegeken, melyek pillanatnyi megállásra késztetnek.

Nézz itt szét. Jó alaposan vedd szemügyre a tájat, a szereplőket, a történéseket, de mindenek előtt add át magad az élménynek. Figyeld a megjelenő gondolatokat, érezd a beúszó érzéseket, add át magad nekik, ellenállás nélkül, jelenléted teljes megadásával, s engedd át magadon őket.

Ránézésed, megértésed, megélésed, megadásod által megnyugszol, s megszületik benned a vágy, hogy tovább lépj. A következő állomásra, a következő stációra, még beljebb, még lejjebb, olyan vidékekre, tán még sose jártál. Első ránézésre talán ijesztő, félelmetes a látvány, de ez ne szegje felfedezési vágyad, menj tovább.

Ahogy az állomásokat magad mögött hagyod, ahogy a rétegek szépen lassan leolvadnak, megérkezel utazásod vég-és kezdőpontjához: Önmagadhoz.

Először mindennél erősebb szomorúságot, fájdalmat érzel, az elhagyatottság és magány mérhetetlen gyászát. Egy gyermek fájdalmas sírása ez, az elfeledett belső gyermekedé. Valamikor régen magára hagytad őt, s azóta is Téged hív, Téged kíván.

Mint anya a gyermekét, vedd kezedbe e síró, magányos lényt, s ringasd őt szeretetteljes öleléssel, feltétel nélküli elfogadással, az egymásra találás végtelen örömével.

Látszólag különbözőek vagyunk, különböző történetekkel érkeztünk. Mindannyiunk megírta a saját, személyes drámáját, meséjét. Utazásunk során más-más állomásokon, tájakon megyünk keresztül, de valamikor ugyanonnan indultunk, s ugyanoda térünk majd vissza.

Egykor, tökéletes önvalónkat, belső gyermekünket magára hagytuk, s tapasztalásaink, megéléseink emlékeivel betakartuk, „eltakartuk” Őt. A fátylak látszólag védtek, valójában elrejtettek, elválasztottak önmagunktól.

Takargasd ki e gyermeket, melengesd meg átfagyott lényét, öleld át szerető karjaiddal, válj újra eggyé vele, s érezd újra az örökkön létező, egyetemes szeretet fényét…

Szeretettel,

Danila